Reakcióidő

Csütörtökön Farmosra mentem a fiúkkal és hazafelé már Nagykátán látszott, hogy valami van a levegőben.
Csúnyán be volt borulva pont abban az irányban amerre az utunk vitt hazafelé. Hát igen...mondták, hogy lehet zivatarokra számítani. Nem is ért váratlanul, de felkészületlenül...

Hajós éveim alatt voltam viharban párszor, egyszer hurrikán árnyékában, de akkor nem én vezettem :-)
Most viszont nekem kellett dönteni, mit tegyek.
Nekilódultam, mert mi rossz történhet?A gyerekek számolták a távolban cikázó villámokat. Szentmártonkátán már esett az eső. A fákkal övezett úton,egy-két kanyar után a pusztaságban már furcsa színe volt a tájnak előttünk...olyan szürkés.
Még egy kiserdő és a következő nagy kanyar után eltűnt a táj a látóhatárban és csak egy mélyszürke fal látszott.
Volt még körülbelül kétszáz méter. Beindult a rossz érzés és átfutott az agyamon, hogy talán meg kellene itt állni, de mire a gondolat végére értem- előzetes tapasztalatok híján, mivel még sosem vezettem nagyobb viharban- már ott voltam.
Egyik méterről a másikra, átmenet nélkül belehajtottam egy hatalmas szélviharba, zúduló esővel és jéggel. Tépázta a kiserdő végén sorakozó fákat. A maximumra kapcsolt ablaktörlő őrült módjára próbált megfelelni, de így sem láttam semmit. Lépésben mentem, senki az úton rajtunk kívül.
Az járt a fejemben vajon mi a jobb: ha megállok vagy ha megyek lassan. Az út két oldalán ott, rövid szakaszon szántóföld és rét van, de ezt csak emlékezetből tudtam. Pár száz méter után újra tomboló fákkal kísért rész jött. Bármikor letörhet egy ág vagy egy egész fa kifordulhat...megálltam. Ekkorra a gyerekek már nagyon féltek hiába nyugtattam őket. A jég nagyon hangosan verte a kocsit. Mondogattam erősen erőltetett nyugalommal, hogy csak hangos de nem tud bejönni az autóba, biztonságban vagyunk itt bent, nem töri össze az autót- közben titokban kémleltem a motorháztetőt, hogy vajon igazat mondok és nem horpad esetleg a lemez.
Amikor megálltam, végképp kiborult Petykó. Sírva visította, hogy haza akar menni, miért álltunk meg. Andris nem tudom mennyit hallott ebből, mert tövig benyomta az ujját a fülébe és hatalmas szemekkel, riadtan nézett. Ekkor megint magyaráztam nyugodt hangon, miközben bennem is dolgozott az adrenalin, hogy visszatolatok egy picit arra a részre ahol nincs fa. Biztonságosabb az a rész.
Kivilágítottam a kocsit, mint egy karácsonyfát. Bekapcsoltam a vészvillogót, reflektort, ködlámpát...ha esetleg mégis lenne valaki még rajtunk kívül az úton, lássa hogy jövök. Közben hívtam Petit, hogy van-e valami ötlete még a "túlélésre".

Pár perc volt az egész, majd enyhülni kezdett a szél. A jég is elfogyott. Andris is ki tudta húzni ujjait a füléből és Petykó kezdett lenyugodni. Jó alkalom volt arra, hogy a gyerekeknek elmagyarázzam a zivatar gyorsan jön de gyorsan el is megy. Ha meg is ijedünk, venni kell három nagy levegőt és gondolkozni mit tehetünk.

A rögtönzött, szemléletes környezetismeret foglalkozás után lekapcsoltam a díszkivilágításunkat és folytattuk az utunkat. Még hosszú kilométereken keresztül kellett letört ágakat kerülgetni. A gyerekek álomba merülve regenerálódtak a kis trauma után.