Rövidzárlat(ok)

Helló, szia!

Mostál már ki egy zacskó háztartási vattát? És töltöttél már fel teával vasaló víztartályát?
Mondd, hogy igen!
Találnom kell rá magyarázatot.
Fáradság, figyelmetlenség, szórakozottság? Valamelyik vagy mindegyik.

Vattát úgy lehet kimosni mosógépben, hogy beleteszed és aztán elfelejted.
Amikor végre sokadik próbálkozásra eszembe jutott a boltban, hogy az arcom esti pepecselésére használt vatta elfogyott és venni kell, akkor már nem kockáztattam meg, hogy elöl hagyom és a gyerekek esetleg mindenfélére felhasználják mire észbe kapok. Így a két mosás között szellőzés és száradás céljából nyitva hagyott felültöltős mosógép üres dobjába beállítottam. Gondoltam majd keresek neki normális helyet, de most még olyan nagy a zacskó, hogy sehova nem fér a fürdőszobában...kivéve a mosógépet.
Másnap munkából hazaérve rögtön hozzáláttam a második műszaknak, az otthoninak és habozás nélkül felcsaptam a szennyes tartó fedelét és behajigáltam a koszos ruhákat a gépbe. Jól megraktam...fekete és sötét színű ruhákkal. Ha még mindig menne a mosógép, akkor sem kapcsoltam volna, hogy a vatta is ott pörög a ruhákkal. De szerencsére megállt miután elvégezte a programot és így az üres, alaposan kimosott zacskó látványa a mosott ruhák tetején előhívta a memóriából az engramot, azaz emléknyomot...
Rövid szitkozódás és önsajnálat után rácsodálkoztam, hogy milyen nagy térfogat változtatásra képes ez az anyag. Az összes kijött a zacskóból, hatalmas, egymásba kapcsolódó pamacsokra változott. Az anyatestről leszakadó apró szálacskák pedig betelítették a fekete pólókat.

Hogy kerül a tea a vasalóba?
Hát ez sem bonyolult.
Mindig este vasalom ki a másnapra szánt ruhákat a családnak. Közben tévét nézek, mert a gyerekek már alszanak, vagy bambulok, nézek üres tekintettel a gyűrődésekre, vagy éppen mélyenszántó gondolataimba merülök. Ha kifogy a víz a vasaló tartályából, akkor csak hátranyúlok a gyerekek asztalon hagyott vizes palackjáért és azzal töltöm fel. Egyik alkalommal viszont mézes citromos teával töltöttem fel víz helyett a kis palackokat a vacsorához és szokásomhoz híven, automatikusan nyúltam értük pár órával később, mikor elfogyott a gőz a vasalóból. Kellemes karamell illat csapta meg az orromat. Mi ez? Pár másodpercbe beletelt mire összeállt a kép a fejemben.

Veszélyes üzem a háztartás kérem szépen.

Szabadulok az örökségtől

Na! Elérkezett az idő, hogy megváljak újra néhány anyajegyemtől.
Nincs hiány belőlük a mi családunkban. Meg vagyok támogatva ebben a témában anyai és apai ágról is.
Évekkel ezelőtt egyet már levettek az arcomról. Kivágták. Bár a mogorva doki első szava a köszönés után az volt, hogy "Heg marad!" , azért mégis alig észrevehető.
Most inkább a maszek vonalat választottam és magánrendelőbe mentem. A bőrgyógyász ajánlott egy plasztikai sebészt.
Hát ez a doki egy villám. Már az időpont egyeztetésnél szóltak, hogy úgy készüljek, hogy ha nem szikés az eset akkor meg is csinálják rögtön. Mivel az előzőhöz hasonló volt mindkét anyajegyem így én majdnem biztos voltam benne, hogy vágni kell ezeket is.
Arra készültem, hogy megbeszéljük milyen teendők vannak, ehelyett rögtön le is kapta mindkettőt. Szerinte a lézeres eltávolítás a jobb, mert szebben gyógyul. A bőrgyógyász épp az ellenkezőjét mondta.

Én meg megmondom melyiknek van igaza egy-két hónap múlva. 

Kedves volt és mindent részletesen elmagyarázott. A tempó amit diktált meg pontosan nekem való, a világ legtürelmetlenebb jegyében születettnek.

Vajon minden sebész olyan gyorsan dolgozik, mint ahogy a róluk szóló sztereotípia tartja   " Előbb vág, és csak utána kérdez" ? 

Gyerekkoromban Nagykátára kellett menni a rendelőintézetbe ha sebészeti bajunk volt. Egy hírhedt, idős sebész dolgozott ott, Dr. Hangódi. Hát ő igencsak táplálta ezt az általános véleményt. Mikor az egyik nagybácsikám, Vígh Pista bácsi lábujjára ráesett valami és a köröm rajta lilára változott és fájt is, akkor ellátogatott Hangódi rendelőjébe. Megmutatta neki a lábát, a doki meg ránézett és se szó se beszéd lerántotta a körmöt róla. Pista bácsinál türelmesebb embert nemigen találni még a buddhista szerzetesek körében sem. A sebész csak annyit kérdezett, hogy:

- Na, fáj-e még a körme?

- Az már nem Doktor Úr... csak a helye - volt a kimért válasz bácsikám részéről.

Most tátong két nagy kráter az arcomon. Még jó, hogy megkért rá a doki, hogy ne ijedjek meg a látványtól, ami az első pár napban mutatkozik... mert nem valami szívderítő. 

A gyerekeknek az oviban legalább tetszett. Százszor el kellett mesélnem, hogy mi az a fehér krém az arcomon, és hogyan vágták le, és hogy miért nem fáj és a többi.

Vidék vs. város

Vidéki vagyok és ez jó nekem.
Falun nőttem fel, annak is az egyik szélén, bakter házban. Mögöttünk volt a nádas, rét, erdő.
Szeretem, hogy pár lépésre van a nagybetűs természet. A zöld rengeteg árnyalatát. Szeretem a nyugalmat. Azt, hogy az egy négyzetkilométerre eső emberek száma nem zavaró. Bár nincs mozi, meg színház és csalogató kirakatok, de ha ezekre szottyan kedvem akkor végül is nincs olyan messze "a nagy falu".
A férjem, nevezzük nevén: Peti, városi. Tősgyökeres, V. kerület, Múzeum körút. Sokáig azt hitte, hogy ez jó neki.
Elég nagy a kontraszt.
Nem csoda, hogy mikor felvetettem, hogy dobjuk össze amink van, két kicsi társasházi lakás, és keressünk egy kertes házat kezdésnek, mint közös élet, akkor a reakciója egyszerűen csak annyi volt, hogy "Nem".
- Mi a baj a kertes házzal? - próbáltam megérteni az ellenállás okát.
- A kert! - ez volt az egyszerű , de annál ingerültebb válasz.
Ezen a ponton meg is nyugodtam. Ha csak ennyi, akkor semmi gond, mert az udvar az enyém lesz. Nekem kikapcsolódás matatni a kertben. Bármi, legyen az ásás, fűnyírás, metszés, gyomlálás, locsolás, szívesen csinálom. Kikapcsol. Jól esik, hogy kellemesen elfáradok benne. A hintaágyon ülve, egy meleg teát iszogatva gyönyörködni a végeredményben nekem olyan, mint egy terápia.
Azzal a szóbeli megállapodással, hogy neki semmit sem kell majd tennie a kertben, meggyőztem.
Ennek már 9 éve...és én be is tartottam a szavam. Ő pedig különböző fázisokon esett át a vidéki életforma megismerése alatt.
1. fázis: pár évvel ezelőtt a kijelentés " Nem tudnék már Pesten élni."
2. fázis: két évvel ezelőtt borsót ültetett, igaz virágládába, de nem szóltam bele nehogy elvegyem a kedvét.
3. fázis: tavaly már finom koktélparadicsomunk is volt, amit anyukája palántáiból ő nevelt...még mindig virágládában.
4. fázis: idén magról ültetett paradicsomot és a konyhában szép, erős palántává nőttek. Borsó is van, bár szerintem a tyúkunk kerítése mellett nem a legszerencsésebb helyválasztás, de az az identitás zavaros pipi, akit a gyerekek Hajónak neveztek el, és a kutyákkal kóvályog egész nap az udvaron, nem bántja a borsót.
5. fázis: tegnap hazajött, ledobta a táskáját és indult, hogy meglocsolja a növényeit.
- Mi már megtettük, mert itthon voltunk Andrissal egész nap - mondtam neki.
- Akkor csak kimegyek és megnézem őket, mert a gazda szeme hizlal. - volt a válasz, de már ő is csak mosolygott magán.
Most már kijelenthetem, hogy a vidékesítési program jól sikerült...