Vízibogarak és szitakötők ( mese a halálról )

Vízibogarak és szitakötők

Egy csendes tavacska alján vízibogarak népes társasága lakott. Vidáman éldegéltek, mélyen messze a napfénytől. Hónapokon át nagyon elfoglaltak voltak, sietve túrták a puha iszapot a tó fenekén. Egyszer csak azt vették észre, hogy időről időre egy-egy társuk mintha megváltozott volna és nem érdekelné már a napi sürgés forgás. Belekapaszkodva a tavirózsa szárába fokozatosan haladt felfelé egyre magasabbra míg nem eltűnt a látóhatár végén és nem került elő soha többé.

- Nézd csak - mondta egyszer az egyik vízibogár a másiknak- egyik társunk mászik a tavirózsa szárán!
- Mit gondolsz, hova megy?
A bogár csak ment lassan fel-fel magasra mígnem ő is eltűnt. Barátai várták, de nem jött vissza.
- Vajon nem volt boldog?
- Hova mehetett?- kérdezte egy harmadik bogár.

Senki sem tudott válaszolni rá. Tanácstalanok voltak.
Végül az egyik vízibogár, a vezetők közül egy, összehívta a barátait.
- Van egy ötletem! A következő közülünk, aki felmászik a tavirózsa szárán ígérje meg, hogy visszajön és elmondja hova ment és miért!
- Ígérjük!- megfogadták ünnepélyesen.

Egy tavaszi napon, nem sokkal ezután, éppen az a vízibogár, aki az ígéretet tetette a többiekkel, azon kapta magát, hogy ő mászik felfelé a tavirózsa szárán. Ment, ment felfelé és mielőtt észbe kaphatott volna már át is törte a víz felszínét és ráesett a tavirózsa széles zöld levelére.
Mikor magához tért, csodálkozva nézett körül. Hihetetlen volt amit látott. A teste megváltozott és ez megijesztette. Négy ezüstös fényű szárnya nőtt és megnyúlt a teste. Megmozgatta új szárnyait....a nap melege gyorsan felszárította a tó vizét új testéről. Megmozgatta újra szárnyit és hirtelen a tó vize felett találta magát...szitakötővé változott!

Fel-le repkedett, nagy ívekben jókedvűen szelte a levegőt új környezetében, majd megpihent az egyik levélen. A tavirózsa leveléről lenézett a tavacska aljára. Pont a régi kis barátai fölött volt, a vízibogarak felett. Sürögtek forogtak, csakúgy mint ahogy ő is tette korábban.
A szitakötő emlékezett az ígéretére: "A következő közülünk, aki felmászik a tavirózsa szárán ígérje meg, hogy visszajön és elmondja hova ment és miért!"
Gondolkodás nélkül belevetette magát a vízbe de ahogy a vízhez ért hirtelen le is pattant róla. Most, hogy már szitakötő volt nem tudott a víz alá menni többet.

- Nem tudok visszatérni!- ez elszomorította- legalább megpróbáltam, de nem tudom az ígéretemet betartani. Még ha vissza is mennék, az új testemben nem ismernének fel a régi barátaim. Azt hiszem, meg kell várnom amíg ők is szitakötőkké válnak egy napon. Akkor majd érteni fogják, mi történt velem, és hova jöttem.

És a kis szitakötő vidáman csapott bele szárnyaival a csodálatos új világ napfényes levegőjébe....

Ezt a történetet ma hallottam a BBC egyik sorozatában. Megkerestem,  mert nagyon szépen mesél a halálról.
Megpróbáltam lefordítani...
Forrás:
Doris Stickney:  Waterbugs and Dragonflies  Explaining Death to Young Chhildren

Gyerekszáj, bronz

Petykó nézegette apa röplabdás érmeit.
- Áááá! Bronzot még nem is láttam! Ja de! A radiátor csövet.
- :-)))) ( az réz, de nem baj....a színe hasonló)

Gyerekszáj, teremtés

Andris tegnap este:
- Anyaaaa! Tudod, ki volt az első két ember az országban?
- ???????? Nem, Andriskám. Kik voltak?
- Hát Ádám és Éva.
- Volt ma hittan az oviban? - :-)
- Aha.

Egy taggal és fajjal megint több

Vigyázat!
Ha elmész gesztenyét gyűjteni a gyerekeiddel előfordulhat, hogy egy macskával térsz haza.
Ez történt a héten szerda délután. Nem messze áll egy magányos gesztenyefa a rét és az út között. Ott rugdostuk az avart mikor felfigyeltünk egy macskára, ami félelmet nem ismerve, vagy inkább a játékba belefeledkezve sorra állította meg az arra járó autókat. Volt, hogy mindkét irányból állt már egy-egy autó arra várva, hogy őkegyelme lesétáljon az útról. Nem lesz hosszú életű - gondoltam - a gyerekek pedig próbálták magukhoz csalogatni. Kölyök méretű, mindenféle foltokkal, nem félt de azért azt sem hagyta, hogy megfogjuk.
Mikor teleszedtük a kosarat gesztenyével, elindultunk hazafelé. Távolságot tartva ugyan, de követett minket és "beszélt" hozzánk. Na, a gyerekeknek se kellett több. Hívogatták, majd a kerítésünknél megállt. Hoztam ki neki egy kis kaját, és a kerítésen kívül leraktam, így Petykóék megsimogathatták. Abban bíztam, hogy úgy sem marad nálunk, biztos visszamegy valahova, eddig is élt valahol. Na meg a két kutyánk az udvaron elrettenti majd.
Miután bekajált, átmászott a kerítés lécei alatt a kertbe. Kutyák rögtön jöttek igazoltatni, ez meg jól megijedt de nem rohant el inkább orron vágta mindkettőt kiengedett karmos mancsával. Andrisék izgatottan nézték, mi lesz ebből. Hát azóta sem tette ki a lábát a portáról. A cseresznye fára menekült és ott is töltötte az éjszakát. Peti késő este jött haza: - Nyávog egy macska a kerítés körül.
- A cseresznyefán és lehet, hogy mostantól a miénk - tisztáztam a felállást.
Másnap reggel hat előtt nem sokkal indultam dolgozni. Ott sírt a fán, leszedtem hát és behajítottam az előszobába. Később úgy instruáltam telefonon a családot, hogy amikor elmennek otthonról, a macska is menjen ki az udvarra. Nem szeretem ha a házban tartózkodnak az állatok.
Munkából hazaérve, megint leszedtem a fáról, miután evett ivott behívtam a két kutyát az előszobába és őkegyelmét is beraktam.
- Ismerkedjetek! - ez volt az utasítás részemről.
Mirage-t nem érdekli. Ő már nem lát, nem hall és úgy tűnt, nagy ívben tojik a fújtató szőrmókra.
Marcipán viszont nagyon kíváncsi. Nem agresszív módon, de hajthatatlanul meg akarja közelebbről ismerni a jövevényt. Mikor kiengedtem őket, ismét a cseresznyefán kötött ki.
Leszereltem a régi, rozoga madáretetőnket a kert végéből. A trombita folyondár már úgyis teljesen benőtte. Peti is hazaért addigra. A polifoamjából levágtam egy darabot és csőszerűen összetekerve betoltam a madáretetőbe. Ezt kellett felcsavaroznia a cseresznyefára. Ez alatt az előszobában evett a macska, majd mikor elkészült a lakhelye, Petykó felnyalábolta:
- Most már kiviszem a cicát, hogy új élményeket élhessen át.
Hát azt itt nálunk biztos fog :-) - gondoltam magamban miközben repdestem, hogy milyen választékosan beszél az én kisfiam.
Rögtön el is foglalta a rögtönzött macskalakot az azóta Foltos névre keresztelt új lakónk és azóta is abban tölti a nap nagy részét.
Ma már elég sokat járt a földön, amíg mi is kint voltunk. Marcit egyre közelebb engedi magához, az udvaron békésen sétálgató tyúkunkra rástartol időnként, velünk nagyon barátságos, engedi, hogy bármikor megfogják a gyerekek.
Nagyon úgy tűnik, hogy tetszik neki nálunk...