Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas tartalom lesz! Komolyan. Akit a halál és azzal kapcsolatos élmények nyugtalansággal töltenek el, ne olvassa el ezt a bejegyzést.
Augusztus 3. Minden évben egy kicsit szomorkás nap. Anyu ezen a napon halt meg most már öt éve.
A majdnem egy évnyi szenvedés és fájdalmak után már nem csak neki volt megváltás a távozás. Valahogy én is megkönnyebbültem. A rák nem éppen a legegyszerűbb módja a hálálnak.
Mindig működött köztünk valami telepátia féle, ahogy ő nevezte. Nem tudott érzésekről beszélni, de mindig tudtam mit érez. Tényleg...lehet, hogy innen ered, hogy sokszor mintha érezném mire gondol egy közelemben lévő. Már gyerek koromban is csak arra hagyatkozhattam, amit megéreztem a szüleimmel kapcsolatban, mert a szavak nem beszéltek ha érzelmekről volt szó.
Abban az évben, 2009 májusában elmentünk nyaralni a férjemmel és Petykóval. Az egyik éjjel a szállodában felébredtem és azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Valójában lélegeztem, de hatalmas nyomást éreztem a mellkasomon és az agyam próbált becsapni...talán ezt hívják légszomjnak vagy pániknak.
Fogalmam sem volt, hogy mi ez és mitől van. Ijesztő volt. Az ablakhoz álltam és éreztem a beáramló levegőt a bőrömön de mintha a tüdőmbe nem jutott volna le...aztán egyszer csak sikerült visszaaludnom és reggel már semmi bajom nem volt.
Amikor hazaértünk és anyut meglátogattam tesóm félre húzott és elmondta, hogy itt járt a körzeti pár napja és megmondta anyunak, hogy gyógyíthatatlan. Kegyelemből, vagy ki tudja miért azt mondta neki, hogy egy-két év, de öcsémnek a kapuban már csak maximum a karácsonyt jósolta.
Megkérdeztem, hogy pontosan melyik napon volt ez...pontosan azon, amelyiknek az éjszakáján elfogott, most már tudtam mi, a halál félelem...az amit akkor anyu is érzett azon az éjszakán. Ebben egészen biztos vagyok.
Az nap, amikor meghalt, készültem hozzá de a jó ég tudja miért, olyan nyugodt voltam és csak ebéd után akartam indulni, hogy Petykó aludjon az autóban, amíg odaérünk.
Dél körül aztán jött a telefon...rögtön indultam és ostoroztam magam, hogy miért nem mentem korábban.
Mindenki azzal fogadott, hogy anyu engem várt egész délelőtt...tök jó!...pont ez kellett...csak akkor miért nem sürgetett meg senki már délelőtt! Azóta sem értem ennek miért kellett így történnie?
Aztán történtek egymás után az érdekességek...amiket mindig csak később gondoltam végig, amikor már nyugodt környezetben voltam. Ilyenek például, hogy egyik nagynénikém, aki öltöztetni segített anyut, megkért, hogy keressek egy fehér trikót anyu szekrényében. Felmentem a hálószobájukba és a nyitott szekrényből, a sorba, rendezetten behajtogatott ruhák közül félig kilógott egy fehér trikó. Egy pillanatra éreztem, hogy ez fura, de nem volt időm foglalkozni vele, csak kihúztam és vittem.
A konyhában ültem a többiekkel, vártuk a halott szállítót és a doktort és egyszer csak éreztem egy hűvös simítást az arcomon...
Pár nappal később felhívott egy másik nagynénikém. Épp otthon voltam. Szabadkozott már előre, hogy ne haragudjak, hogy ilyesmivel zaklat de muszáj elmondania. Anyuval álmodott, olyan valóságos volt. Héven ültek, jöttek hozzám anyuval és anyu azt mondta neki, hogy mondja el nekem, hogy hallja amit mondok és beszéljek hozzá nyugodtan. Mondott még olyat is a nagynénémnek, amiről ő nem tudhatott, amolyan bizonyíték féleképpen, gondolom én. Még bocsánatot kért sokszor szegény nénikém, de megnyugtattam, hogy semmi gond és elköszöntünk. Leraktam a telefont. Elmentem az étkező asztalig aztán azt mondtam hangosan bele a levegőbe, hogy "Semmi baj, jól meg leszek, boldogulok. Menj nyugodtan oda ahova menned kell." És ekkor valami nagyon furát éreztem. Nehéz leírni, mintha ólom öntötte volna el a karjaim, a testem derékig, olyan nehéz lettem, azt hiszem meg is támaszkodtam az asztalban. Nem tartott sokáig, pár másodperc talán, ennyi volt. Azt hiszem megölelt, legalábbis erre tudtam gondolni.
Az idő jó gyógyír tényleg, tompulnak az érzések, vagy legalábbis egyre ritkábban törnek elő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése