Vízibogarak és szitakötők ( mese a halálról )

Vízibogarak és szitakötők

Egy csendes tavacska alján vízibogarak népes társasága lakott. Vidáman éldegéltek, mélyen messze a napfénytől. Hónapokon át nagyon elfoglaltak voltak, sietve túrták a puha iszapot a tó fenekén. Egyszer csak azt vették észre, hogy időről időre egy-egy társuk mintha megváltozott volna és nem érdekelné már a napi sürgés forgás. Belekapaszkodva a tavirózsa szárába fokozatosan haladt felfelé egyre magasabbra míg nem eltűnt a látóhatár végén és nem került elő soha többé.

- Nézd csak - mondta egyszer az egyik vízibogár a másiknak- egyik társunk mászik a tavirózsa szárán!
- Mit gondolsz, hova megy?
A bogár csak ment lassan fel-fel magasra mígnem ő is eltűnt. Barátai várták, de nem jött vissza.
- Vajon nem volt boldog?
- Hova mehetett?- kérdezte egy harmadik bogár.

Senki sem tudott válaszolni rá. Tanácstalanok voltak.
Végül az egyik vízibogár, a vezetők közül egy, összehívta a barátait.
- Van egy ötletem! A következő közülünk, aki felmászik a tavirózsa szárán ígérje meg, hogy visszajön és elmondja hova ment és miért!
- Ígérjük!- megfogadták ünnepélyesen.

Egy tavaszi napon, nem sokkal ezután, éppen az a vízibogár, aki az ígéretet tetette a többiekkel, azon kapta magát, hogy ő mászik felfelé a tavirózsa szárán. Ment, ment felfelé és mielőtt észbe kaphatott volna már át is törte a víz felszínét és ráesett a tavirózsa széles zöld levelére.
Mikor magához tért, csodálkozva nézett körül. Hihetetlen volt amit látott. A teste megváltozott és ez megijesztette. Négy ezüstös fényű szárnya nőtt és megnyúlt a teste. Megmozgatta új szárnyait....a nap melege gyorsan felszárította a tó vizét új testéről. Megmozgatta újra szárnyit és hirtelen a tó vize felett találta magát...szitakötővé változott!

Fel-le repkedett, nagy ívekben jókedvűen szelte a levegőt új környezetében, majd megpihent az egyik levélen. A tavirózsa leveléről lenézett a tavacska aljára. Pont a régi kis barátai fölött volt, a vízibogarak felett. Sürögtek forogtak, csakúgy mint ahogy ő is tette korábban.
A szitakötő emlékezett az ígéretére: "A következő közülünk, aki felmászik a tavirózsa szárán ígérje meg, hogy visszajön és elmondja hova ment és miért!"
Gondolkodás nélkül belevetette magát a vízbe de ahogy a vízhez ért hirtelen le is pattant róla. Most, hogy már szitakötő volt nem tudott a víz alá menni többet.

- Nem tudok visszatérni!- ez elszomorította- legalább megpróbáltam, de nem tudom az ígéretemet betartani. Még ha vissza is mennék, az új testemben nem ismernének fel a régi barátaim. Azt hiszem, meg kell várnom amíg ők is szitakötőkké válnak egy napon. Akkor majd érteni fogják, mi történt velem, és hova jöttem.

És a kis szitakötő vidáman csapott bele szárnyaival a csodálatos új világ napfényes levegőjébe....

Ezt a történetet ma hallottam a BBC egyik sorozatában. Megkerestem,  mert nagyon szépen mesél a halálról.
Megpróbáltam lefordítani...
Forrás:
Doris Stickney:  Waterbugs and Dragonflies  Explaining Death to Young Chhildren