Ma reggel az első gyerkőc nagyon korán érkezett az oviba, hat óra után pár perccel már ott volt.
Fél hétig miénk a terep, dajkáké. Az óvónénik csak ezután érkeznek.
Mindig rábízom a kolléganőmre a korán érkezőket, mert úgy látom, hogy ő szeretné csinálni és mert egyébként is régebb óta műveli, nagyobb a tapasztalata. Én addig végzem a többi feladatot.
Ma viszont másképp alakult. A kisfiú az óvodák átalakítása miatt nálunk vendégeskedő Mókus csoport tagja, így idegen neki a terep. Ráadásul a gyülekező csoport nem az ő ideiglenes termük. Érthető tehát, hogy tíz körömmel kapaszkodott a munkahelyére siető anyukájába, aki a körülményekhez képest nagyon türelmesen és megértéssel próbálta rávenni, hogy engedje el és menjen be a csoportszobába.
A kolléganőm sem bírta rávenni semmivel és engem riasztott, hátha nekem sikerül.
Anyukának eszébe jutott, hogy hoztak egy helikoptert.
- Na remek, hozd csak ide hagy nézzem meg, nekem is van két kisfiam és pár repülőm otthon.
Erre már hajlandó volt, megmutatta bár még mindig rángatta maga után az anyukáját.
- Mondjad anyának "Szia anya, menjél dolgozni!" és gyere építünk autó pályát. Nagyon jókat tudok építeni. Hát ez nem is helikopter hanem egy hidroplán!
Erre felragyogott a szeme, hogy igen valaki ért hozzá. Elengedte anyukáját, aki kapva kapott az alkalmon. Nyomott egy puszit a fejére és a tempóból gondolom, hogy jelentős hátránnyal nekivágott a napjának.
Aztán nekiláttunk az autópályának...feloldódott teljesen. Még beszélgettünk is, a nevét is megtudtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése