Érződött némi feszültség a közvetlen kolléganőmön reggel. Szerintem megviselte, hogy múlthéten többet kellett dolgozniuk a hiányzásom miatt. Pár óra elteltével viszont már feloldódott. Hiába, engem nem lehet nem szeretni :-) Egyszer az egyik főnököm azt mondta, hogy én bárhova megyek sikeres leszek, pedig öt perccel előtte mondtam fel nála.
Ma meg egy másik kolléga hiányzott, így én is megtapasztaltam mivel jár ez együtt, de nem vészes. Ténfergésre nem volt idő de megszakadni sem kellett. Mondjuk a hajókon eltöltött öt évnyi gályázás alatt megedződtem. Ott a 12 óra volt a minimum de inkább ennél több, amit munkával töltöttünk naponta.
Én mindig besegítek a többieknek ha van rá idő és alkalom, mert jó érzés amikor látom hogy örülnek neki és előbb vagy utóbb kifizetődik. Ha más nem majd a Jó Isten a jobb oldalra állít :-) az sem egy utolsó szempont. Ja de, az már az utolsó... de mindegy, hagyjuk. :-)
Szóval a közvetlen kolléganőmnek böki a csőrét, hogy kisegítem azokat, akik neki nem segítettek a múlt héten. Ha itt az utolsó tagmondatban a részeshatározóban (neki) én lennék és nem ő, akkor a tagmondat többi része is másképp folytatódna. Vagyis a hiba benne van, de nem esik le neki. Célul tűztem ki, hogy rávezetem,az önzetlen segítségnyújtás jobb mint az elvárásokon alapuló, és hogy ő is elkezdheti a változást nem másokra kell várni.
Kezdem a példamutatással, aztán ha az nem segít, akkor majd prédikálok neki :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése